Az elveszett rombolók 6. Rész
6. Rész
„- Én csak egy hibrid vagyok. de szólíts Letornak. Miért vállalod azt, hogy kíséred őket?
- Félig emberek vagyunk Letor. A priqu szemében mi is csak korcsok. Ám a priqu tud vigyázni magára. Valakinek az emberekre is kell. - felelte Ayne, majd egy megpakolt egészségügyi táskával elindult az emberek mentőegysége felé. A férfi mosolyogva utána fordult.
- Miért, és ránk ki fog vigyázni? - kérdezte az orra alá motyogva, és elindult a nő után, aki nagy levegőt véve belépett az emberek társaságába.„
Honoré de Balzac egyszer azt mondta: „Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.”
A rombolóba belépve teljes volt a sötétség. Csak a lámpák fényei világították azt meg némi képen. A priqu elindult a hajó hídja felé, ami a legmesszebb esett az orron vágott réstől. Ayne vezetésével a hálókörletekbe, és az étkezőbe indultak az emberek. A leszakadt vezetékek itt-ott még halványan megvilágították a helyiségeket kékes fényeikkel. Az addig falként funkcionáló felületeken kellett haladniuk, és lassan ereszkedtek lefelé a folyosókon. Sokak így is belehaltak a zuhanásba, de volt, még akiért érdemes volt lejönni. Egy pótkötélen visszahúzták őket a felszín közelébe, majd az vágott résen át a mobil kórházban ellátták sérüléseiket. Ayne volt, aki a kötél végén, legelöl haladt. Mögötte az önkéntes védelmező, Letor.
- Itt is van valaki. - világított be egy helyiségbe a nő. Letor nem sokat teketóriázva lendületet vett, és betörte az ablakot, majd segített Aynenak bemászni a szobába.
- Segíts kiemelni. - kérte a férfit, miközben a kitört ablakhoz vonszolta az eszméletlen testet. Egy priqu tiszt. Még él, de súlyosan megsérült. Letor kiemelte, miközben egy biztonsági karabinerrel rögzítette a mentőkötélen, majd meghúzva azt, jelezve hogy újabb áldozatot emeltek ki.
Furcsa hangok jöttek a hajó „mélyebb” pontjairól. Mintha valami lenne odalent. Ayne már hallotta őket egy ideje, de nem adott nekik különösebb jelentőséget. Ám, hogy közeledtek a folyosó végéhez a hangok egyre határozottabbak lettek. Miközben mászott visszafelé, figyelme ismét a mélybe kalandozott, így a karabinert nem csatolta magához. Amint kilépett a szoba ablakán, lezuhant. Letor a keze után kapott, de már nem tudta elkapni a nő karját. Húsz métert zuhanhatott, mikor a szemközti falon landolt.
- Ayne! Jól vagy?! - kiáltott utána a férfi. Elsőre nem érkezett válasz, csak a második kiáltásra.
- Azt hiszem nem tört el semmim. - felelte a nő, miközben megpróbált felállni. Ha nem is tört csontja, a fájdalom így is megviselte. Bár az ijedség szerencsére nagyobb volt, mint amekkora valójában a baj.
Körbe világított a majdnem fejre állt folyosón. Néhány test hevert szétszórtan. Ayne közelebb lépett hozzájuk. Úgy tűnik valaki ellátta a sérüléseiket. Nem túl szakszerűen, sőt nem is ismerős a kötések formája, vagy azok jellegzetes szaga, de hatékonyan elállították a vérzést. Egy férfi tért magához nem messze Ayne „földet érésétől”. A nő oda sietett hozzá.
- Mi történt? - kérdezte. A férfi sebei itt is be voltak kötve.
- Lezuhantunk. - nyögte ki a választ. - A sebeim. Bekötötte őket? - kérdezte. Ayne a férfi arcára pillantott és biztatóan elmosolyodott.
- Persze. Minden rendben lesz. Itt a felmentés. - felelte, majd ismét a kötéseket nézegette.
Letor is leérkezett, majd a nőhöz lépett.
- Túléli? - kérdezte a férfi felé pillantva.
- Igen. Valaki bekötözte a sebeit.
- Akkor küldjük fel. - könnyebbült meg Letor. Ismét megszólalt a furcsa hang. Most azonban mind a ketten hallották. Mint ha valaki torokból trillázna, fütyülne, és morgó hangot adott ki. A férfi a fegyveréért nyúlt.
- Valami bejutott a hajóba? - kérdezte suttogva, a nő elé állva.
- Azt hiszem. A hajótest minden bizonnyal megsérült. - felelte alig hallhatóan. Az idegen hangok megszaporodtak. Már több irányból hallották őket.
- A legjobb lenne eltűnni innen. - mondta a férfi, miközben tekintete a sötétben kutatott. Egyik kezével, a fegyver csövével hadonászott, a másikkal maga mögött próbálta a nőt a biztonsági kötél fele vezetni. A hangok egyre hangosabbak lettek, és egyre többen.
- Mássz fel. Én innen fedezlek. Hozz fegyvereseket. - súgta a nő után, aki már mászott is felfelé a kötélen. Hirtelen az egyik szobából egy árnyék suhant el. Megállt a mászással, és körbevilágított, de nem látott senkit. Az emberek alig pár méterre jöttek lefelé. A legalul mászó megállt, mikor a nő mellé ért.
- Mi történt? Elvesztettük a kapcsolatot.
- Valamik vannak odalent. - felelte a nő megkönnyebbülve. A katona beszólt a rádión a többieknek, és tovább mászott lefelé. Mikor leért senki nem volt a folyosón. Hamarosan megérkeztek a többiek is, majd elkezdték átkutatni a hajó folyosóját. Végül Ayne is visszatért a zuhanása helyszínére.
- Hol van Letor? - kérdezte az egyik tisztet.
- Nem tudom. Mikor leértünk nem volt már itt. csak a sérültek, akiket ellátott. - felelte a tiszt.
A nő elindult a lámpájával megkeresni a társát. Hamarosan meg is találta az egyik lefelé vezető járat szélénél.
- Reméltem, hogy megtalálsz. - Nézett fel hunyorogva a lámpa fényétől.
- Jól vagy?
- Azt hiszem megtaláltam a vendégeinket. Az étkezőben vannak. - A nő lemászott az ajtó és ablakrésekbe kapaszkodva, majd végül a férfi mellé gubbasztott. Az étkezőben néhány idegen árnyékot látott.
- Mikor ide értem ők bebújtak a pult mögé. - Ayne megindult az étkezőbe. Az idegenek felfigyeltek a nő közeledtére. Hatalmas szemeik voltak. Testüket vastag szőr borította, és hatalmas karmokkal rendelkeztek. Érdeklődve pillantottak Aynera, aki a kezét nyújtotta az idegennek. Azok összenéztek, majd folytatták a lakmározást a konyha készleteiből. A katonák közben megérkeztek a leszakadt ajtó réséhez. Az idegenek megrémültek a fegyverek lámpafényétől, és elrejtőztek a pultok között.
- Tegyék el azokat! - adta parancsba a nő. A katonák leeresztették fegyvereiket.
- Mik ezek? - kérdezte a százados. Senki nem válaszolt. Ayne lassan közelebb mászott az egyik idegenhez, majd hozzáért annak a karjához. A hatalmas szemek rápillantottak, és halkan trillázott.
- Szóljanak fel, hogy találtunk valamit. - mondta a nő, miközben biztatóan az idegenre mosolygott.
- Idegenek a priqu hajóban? - kérdezett vissza a rádión meglepődve az admirális.
- Igen uram. Nem tudjuk mifélék. Még nem láttunk ilyen lényeket. A kommunikáció kissé nehéz lesz. - felelte a százados már a kórház állomás mellett kialakított mobil kommunikációs központban.
A sibitu kapitány Eric mellett hallgatta a beszélgetést, majd füttyögni kezdett.
- A kapitány azt mondja, hogy ismerik az itteni idegeneket. Ők tudnak beszélni velük, hiszen a nyelvkészletük közel azonos. - fordította a tolmács a rovarszerű idegen szavait.
- Százados! A sibituk kimennek magukhoz. Próbáljanak meg beszélni ezekkel a szőrös valamikkel.
- Értettem. Várjuk a sibitukat. - felelte a tiszt, majd bontotta a kapcsolatot.
Az épen maradt priqu hajóból páncélosok közeledtek a roncshoz. Az emberek összesúgtak. Sejtették, hogy a priqu korán sem olyan békésen akarja elintézni a dolgot. A százados az egyik tiszt elé lépett.
- Hová mennek? Szereztünk tolmácsokat. - A priqu megvetően nézett a férfire, majd fújt egyet.
- A parancs az, hogy takarítsuk ki azokat onnan. Ne állj az utamba. - felelte nem túl barátságosan.
- Ők mentették meg az embereiteket! Nem lőhetitek le őket! - kiáltott a priqu csapat után a százados. Nem sok sikerrel, hiszen azok csak fújtak egyet, és folytatták útjukat a hajó orrába vágott réshez.
- Most mi legyen? - kérdezte az egyik katona. A százados egy pillanatra megtorpant, majd döntött.
- Bemegyünk! Kövessenek. - felelte, majd az emberek is elindultak a priqu után. Mikor a hajóhoz értek a fegyveresek már lent voltak, a sérültek szintjén. Az emberek villám tempóban ereszkedtek lefelé a kötélen, de már hallották a lövések hangját, és a veszekedést, a hibrid nővel, és a férfival.
Amint leérkezett mindenki, a fegyvereiket élesítve rohantak az étkezőhöz, ahol Aynet és a testőrét hagyták. A felfegyverzett priqu az ajtóban állt, és a bentiekre célzott. Az idegeneken kívül viszont a két estell is ott tartózkodott.
- Nem lőhetik le őket! - kiáltotta a nő. - Nem is ismerjük őket. Ellátták a sérülteket idelent!
- Állj félre, vagy te is az ő sorsukra jutsz! - felelte közönyösen a priqu tiszt.
- Próbáld meg. És kilyuggatom a fejed, te behemót barom. - Az étkezőből egyetlen fegyverlámpa fénye árválkodott kifelé a túlerővel szemben. Letor már készen állt, hogy a túlerőbe vaktában tüzet nyisson. Az emberek úgy tűnik időben érkeztek meg. A százados emberei felülről vakították el a priqut.
- Tegyék le a fegyvert! - kiáltott le a tiszt. A fegyveres most az étkező, és az emelet között vetett egy-egy pillantást, majd elfogadva a túlerőt kiadta a parancsot, és letették a fegyvereket. Az emberek leereszkedtek Ayneékhoz. Mégis elkéstek. Két idegen holttest, és néhány sebesült feküdt a pultok között. Társaik köréjük gyűltek, és halk énekszerű hangon mormoltak.
- Vigyék fel a sérültjeiket. Kapjanak ők is olyan ellátást, mint a maguk emberei. - szólt hátra a százados, miközben az egyik idegen haslövését vizsgálta. A többi szőrös lény hátrébb húzódott és aggodalmas pillantásokat vetettek sérült társuk, és a fura fegyveres idegen felé.
- Mit merészelsz?! - csattant fel a priqu tiszt. Letor ismét felemelte a fegyverét, és elvakította a lefegyverzett társaságot a fegyverlámpával.
- Én a te helyedben iparkodnék. Már görcsben áll az ujjam.
A priqu kelletlenül felsegítették a sérülteket, és elindultak a felszín felé, miközben Letor gondosan ügyelt rá, hogy valóban kijussanak a szőrös idegenek.